Bevezető: Fagyáspontcsökkenés
Ez a fejezet egy kicsit különbözni fog a „hagyományos száműzetésektől”, mivel a kutatás középpontjában nem levegő, hanem víz áll, valamint tartalmaz egy személyesebb/ filozófikusabb leírást is. Mivel azonban az egész szorosan kötődik a helyi klíma jellegzetességeihez, helyet kapott itt egy új részként.
Mint tudjuk, a víz 0 (nulla) Celsius fokon fagy meg. Gyakorlati szinten egy jégből és vízből álló keverék (jégkása) hőmérséklete mindig ugyanennyi, nincs rá befolyással a légnyomás, mint a forráspont esetében, ahol ez magas hegyekben igen jelentős csökkenést okoz. Eme tulajdonság csak a tiszta H2O-ra érvényes. Ha ebben különböző anyagokat (főleg sókat) oldunk fel, a fagyáspont csökkenni kezd. Maximális sűrűségű NaCl (konyhasó) esetében (23.3%) -21.1 fokra süllyed. Néhány sófajta (CaCl, MgCl) ezt képes még lennebb is tolni. Hagyjuk most el a laboratóriumot és nézzük meg mit találunk a természetben.
A tergervíz kb 3.5% sót tartalmaz és -2 fokon fagy meg. Ez az állandó hőmérséklete az arktikus és antarktikus vizeknek a jég alatt. Vajon léteznek-e a Földön olyan szélsőséges körülmények, amelyek ennél messzemenően jobban is képesek lehűteni a folyadékokat?
A célpont kiválasztása
Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy két alapfeltételre van itt szükségünk: 1. rendkívül magas sótartalmú vizekre, 2. nagy hidegre. A kettő együttes jelenléte elengedhetetlen.
A természet/ klíma esetében az első feltétel nagyrészt a szárazsághoz kötődik, ahol a csapadékhiány és az erőteljes párolgás következtében a medencék alján található állóvizek sótartalma folyamatosan nő, a második pedig a tartós szezonális hideghez, ahol ezek a besűrüsödött folyadékok hosszú ideig nagyon alacsony hőmérsékleteknek vannak kitéve. A Holt-tenger és Szibéria keresztezése? Úgy biza.
Alapos mérlegelés után meghatároztam, hogy az antarktiszi Száraz-völgyeket (ahol ezt az ökoszisztémát már tanulmányozták: https://en.wikipedia.org/wiki/Don_Juan_Pond ) leszámítva, észak-nyugat Mongólia éghajlata nyújthatja a legjobb feltételeket ezen jelenség létrejöttéhez.
Itt léteznek területek, amelyek olyan kevés csapadékot látnak, mint a kaliforniai Halál Völgye, miközben az átlagos téli hőmérsékleteik a közép-szibériaiakhoz hasonlóak. Uvs tartomány Zavkhan járása egy igencsak jó példa a szélsőségek eme együttműködésére: itt az átlagos évi csapadékmennyiség 50-60 mm között van, a januári középhőmérséklet mínusz 28 Celsius fok alatti.
Emellett itt a tél a száraz évszak, ezért a havazás ritka és gyenge (1 mm alatti januári és februári átlagokkal), a hótakaró vastagsága általában 0-5 cm között mozog. A helyiek „nagy hóként” emlékeznek a 4-5 cm-es esetekre.
Száraz klímája miatt az nyugat-mongóliai Nagy Tavak Medencéjében számos sós tó és mocsár található, melyek jelentős ásványtartalmuknak köszönhetően télen jóval a tengervíz fagyáspontja alatti hőmérsékletekre is lehűlhetnek.
Az Uvs tartomány déli határvidékén, kb 1030 méter tengerszint feletti magasságon fekvő Sangiyn Dalai tavat övező sósmocsarat választottam idei kutatásom színhelyéül, ahol úgy vélem, hogy igencsak jó esélyeim vannak természetes feltételek között kialakuló, rendkívül alacsony hőmérsékletű folyadékok meglelésére.
A kutatás rövid összegzése
Február 9. délutánján jutottam el a sósmocsárhoz és ennek felszínén állítottam fel a táborom. Jóideje ismerem a területet (többször is voltam már itt az elmúlt telek folyamán) és egy részletes műholdfelvétel meg GPS segítségével számos kis és közepes méretű (1-20 méteres átmérőjű) tócsát és tavacskát azonosítottam be, melyek mínusz 30 foknál alacsonyabb léghőmérsékletek esetében is megőrzik cseppfolyós állagukat.
Ez a szezon eddig közepes volt. Most viszont épp lehűlőben van, így a napi maximum mínusz 25 fok alatt maradt és kilátásban van egy mínusz 40 körüli éjszakai minimum. Az ég derült, a levegő mozdulatlan. A mongóliai tél jellegzetes hőmérsékleti inverziója. A hótakaró vastagsága 3-4 cm a környező területeken, a sókéreggel fedett szektorokon viszont csak részleges.
A bizonyos tavat, amelyik befagyatlan állapotában leginkább reménykedtem, most pár cm vastag latyakréteg fedte, így a tófenék domborzata nem volt látható. A folyadék hőmérséklete, bár nem sokkal, de -20 fok fölött volt. Nem messze tőle viszont rátaláltam egy másik, kisebb méretűre, amelyik csak részlegesen volt befedve és az előzőnél hidegebb volt (mínusz 20 alatt a felszín közelében).
Kevéssel a sátor felhúzása után felfedeztem egy új tavat, amelyik szintén a ma látott néhány, befagyatlan állapotban lévő víztömeg közé tartozik. Azonban ez sokkal megkapóbb a többinél, mivel jóval nagyobb (8-10 méter hosszú) és feltűnően mély (kb 2 méter) a méretéhez képest.
A legfelső réteg rendkívül hideg, mínusz 21-22 fokos volt, viszont (nagy csodálkozásomra) az alján 0 fok fölött mértem (+1.8-at, a pontosság kedvéért). Ez a „meleg” fenék még a mínusz 40-es éjszaka folyamán is csak nagyon kevet hűlt: a műszer kijelzője reggel +1.2 fokot mutatott.
Miközben a felszínt egy vékony, sós-jégkéreg fedte, a legmeredekebb part közelében egy piciny rész befagyatlan maradt. Véleményem szerint ezt a fura jelenséget egy a sóágy alatti erőteljes forrás okozhatja.
Mégha a levegő hőmérséklete nem is emelkedett -30 fok fölé, délre a szilárd jégkéreg egy pépszerű latyakréteggé változott. Begyűjtöttem fél liter sósvizet ebből a tóból, hogy hazatértem után majd kiderítsem az oldat pontos vegyi (és esetleg mikrobiológiai) összetételét.
A leghidegebb merülés
„Hideg-fanatikus” lévén régóta volt egy nagy álmom, konkrétan mióta véletlenszerűen rátaláltam a mélyhűtött oldatokra az Uvsz tó egyik hajdani öblében: „minden idők, ember által végrehajtott leghidegebb megmártózása”. Ez az óhaj később a „megvalósítani a leghidegebb merülést” formát nyerte el, mint az előbbinek egy méginkább kiforrott verziója. És ezt minden külső támogatás/ felügyelet nélkül, egyedül akarom végrehajtani a vadonban. Sok év tervezés, küzdelem és sérülések, valamint nem megfelelő időjárási feltételek okozta kudarcok után február 10. kora-délutánján végül eljött az időm.
Ennek az újonnan felfedezett állóvíznek úgy a mérete, mint a mélysége ideális volt a tervemhez, a jelenlegi körülmények pedig a lehetséges leghidegebb határán voltak, mivel a víztömeg nagyrészét egy vékony latyakréteg borította. Itt vagyok, fizikailag, logisztikailag és pszihikailag egyaránt felkészülve. Csináljuk meg.
Konvergenciának tudnám ezt nevezni.
Miután átköltöztettem a sátrat a tó mellé és minden kelléket úgy rendeztem el, hogy segítségemre legyen ebben a cselekvésben, 13:30-kor készen álltam. Fürdőnadrág, búvár kesztyű/ zokni, úszószemüveg és sapka. Csupán a minimális védelem a rám váró extrém körülményekre. A testem legnagyobb része közvetlen kapcsolatba fog kerülni a mélyhűtött folyadékkal. A sós latyak által képviselt felső réteg hőmérséklete mínusz 22 Celsius fokos.
NAGYON kevés időd van itt. Az ügyetlenkedés vagy a rossz számítás biztos nem lesz megbocsájtva. A tested 25-30-szorosan gyorsabban veszti a hőt vízben, mint levegőn és ezeken a szélsőséges hőmérsékleteken a folyadék fagyási sérüléseket okozhat még 30 másodpercnél (!) is rövidebb idő alatt, messzemenően a hipotermia beállta előtt, gyakorlatilag még a hiperventilációs fázis alatt. A fagyás egyértelműen a legnagyobb veszély itt. Nagyon jól tudom, hogy mire képes ez a közeg, mivel nem első alkalom, hogy kiteszem magam ezeknek az elemeknek.
A merülés tervszerint ment. Jó tapadás a szélen, egyetlen testrészem sem érintette a sóágy alját vagy oldalát, egy csepp sósvíz sem jutott be az úszószemüvegbe és 15 (de talán inkább 10) másodpercen belül sikerült kijönnöm a tóból.
A sebesség miatt szinte semmit nem láttam a víz alatt, egyetlen összehangolt mozgás-sorozat egymást gyorsan követő pillanataiban érve el a túlsó oldalt, ragadva meg a partot és emelve ki magam a természet eme gyorsfagyasztójából. A leghidegebb érzet közvetlenül a felbukkanás után, a kiszállás idejében jelentkezett, mivel ekkor az egész testem átszelte a mínusz 20 fokos latyakréteget. Valószínűleg az emberi szervezet által tapasztalt eddigi legnagyobb hűtési sebesség.
Miután kint voltam a vízből tudtam, hogy az igazi veszélynek vége. A sátram belsejének erős üvegházhatása várt rám. A hőmérséklet-különbség ebben a napszakban 20 fok feletti lehetett.
Biztos sokan úgy gondolják, hogy vizesen kint lenni -30 fokban semmit sem csökkent még a veszélyskála fokozatán, viszont én bátran állíthatom ez és más hasonló tapasztalatok alapján, hogy déli napsütésben, teljes szélcsendben néhány percig biztonságban vagy, mondani kellemes az egész érzet. Természetesen ezt nagymértékben elősegíti az adrenalin és endorfin áramlás, az ezeket megelőző dopamin-özön és az utólagos szerotonin-kibocsájtás. Egy tömény és komplex biokémiai koktél. Valódi katarzis.
A terepen használt műszerek
-Egy LogTag Tred30-7R adatrögzítő, -40, +99 Celsius fokos mérési intervallummal, +-0.5 fokos pontossággal és 0.1 fokos felbontással.
-Egy Greisinger GMH 2710-T digitális precíziós hőmérő, -199.9, +200 Celsius fokos mérési intervallummal, +-0.1 fokos pontossággal és 0.1 fokos felbontással.
Folytatjuk…
