A legforróbb főváros
Kevéssel elmaradva a 30 fokos évi középhőmérséklettől, a szudáni Kartúmmal holtversenyben, Dzsibuti a világ legmelegebb fővárosa. Miközben az európai júliust idéző „telek” melegek, nyáron egyenesen brutális a hőség, amit a tengerpart közelsége okozta magas páratartalom csak fokoz. Még az éjjeli órák sem hoznak sok enyhülést, így az élet igazi kihívás itt, főként a nem bennszülöttek számára. Ha a zenitközelben áthaladó trópusi nap láttán úgyahogy integrálható, sötétben már-már szürreális az élmény, mintha egy gigantikus, fedetlen szauna foglya lenne az ember.
Dzsibuti városának lakossága kb 600.000 fő, melynek oroszlánrészét két kusita nyelvet beszélő törzs, a szomáliak (issa klán) és az afarok teszik ki. A volt francia gyarmat nyüzsgő, stratégiai fontosságú kikötő a Vörös-tenger déli végét képező Bab-el-Mandeb szoros közelében, ahol – érthető módon – több nagyhatalomnak is van katonai bázisa. Az „Afrika szarvában” elhelyezkedő picurka állam (Magyarország egynegyede sincs) korábban Francia Szomálipartként volt ismert, majd az 1977-es függetlenné válását követően fővárosával azonos névre lett keresztelve. Sokak számára ismeretlen lévén a turizmus még gyerekcipőben jár itt, habár az utóbbi években határozottan növekszik a tendencia. A közbiztonságot komolyan veszik, a rendőri jelenlét gyakori. Dzsibuti belvárosa afrikaiasan zajos, rengeteg a potenciális utasra vadászó, sűrűn dudálgató-leszólító zöld/ fehér taxi, valamint nyitott ajtókkal közlekedő ócska minibusz. A periférián található Ambouli Nemzetközi Repülőtér a szó legkonkrétabb értelmében véve „melegen üdvözölt” késő esti érkezésemkor, június 18-án.
A célpont kiválasztása
Mikor perzselő hőségről beszélünk, legtöbbünk a Szahara végtelen pusztaságára, nap által hevített homokdűnéire és kietlen, köves terepére asszociál. Jól ismert tény, hogy az itteni hőmérsékletek rendkívűl magasak, árnyékban is nemritkán meghaladva az 50 Celsius fokot. Álljunk meg egy percre. Tényleg igaz-e ez? Nos, csak részben. Valójában csupán néhány eset van nyilvántartásban, mikor megbízható körülmények között 50 fok feletti hőmérsékletet regisztráltak ebben a kontinens-méretű sivatagban. A 2018 július 6-án az algériai Ouargla-ban mért 51.3 fok egyike ezeknek a kivételeknek, egyben ma ez a legmagasabb, széles körben elismert hőmérséklet az afrikai kontinensen. Több régi csúcsérték, mint pl a híres, sokáig világelsőként említett, El Aziziya-i 58 fok az utóbbi években cáfolásra ítéltetett a műszerek pontosságát, valamint a mérési körülmények szabályosságát megkérdőjelező, szakszerű utóelemzések folyományaként. Röviden és velősen: természetes környezetben a +50 fok feletti hőmérsékletek jóval ritkábbak, mint azt legtöbben hiszik.
Ami személyes kutatásomat illeti, a meghatározott három nagykategória közül (Fagy, Hőség, Hőingás) a középső „került terítékre” legkésőbb. Valójában ez nem épp az első eset. Néhány éve hasonló szándékkal szerencsét próbáltam a Danakil Mélyföld etiópiai oldalán, azonban a kutatás már az elején lefulladt, mivel a kihunyt kráterben hagyott felszerelés begyűjtése komoly akadályokba ütközött a megbízhatatlan helyi kollaborátoraimnak köszönhetően. Balszerencse. Emígy bizonyára érthető az erős késztetés amit éreztem, hogy visszatérjek és befejezzem az elkezdett munkát.
A tektonikus eredetű, jócskán besüllyedt sivatagi medence három ország területén oszlik meg: Etiópia, Eritrea és Dzsibuti. Miközben felszínének legnagyobb része az elsőhöz tartozik, Dzsibuti birtokolja a legalacsonyabb pontját az Assal-tó partvidékén: -155 méteres tengerszint alatti elhelyezkedésével ez egész Afrika legmélyebb szárazföldi területe, a világon pedig ezüstérmes ebben a versenyszámban. *
Ha a topográfiai osztályozásban második a Holt-tenger mögött, sótartalom tekintetében megfordul a kettejük viszonya, az Assal-tó lévén Földünk legsósabb tava (nem számítva két pocsolyaméretű konkurenst), így az úszni nem tudó ember is gondtalanul lebeghet a tengervíznél tízszer töményebb oldat felszínén.
Egyik legrégibb „fétisem” a tengerszint alatti szárazföldi területek, melyek jellemzően nagyon forró klímával rendelkeznek (a kaliforniai „Halál völgye” a legjobb példa erre). Miért? Két fő oka van ennek: első az általános szabály, miszerint a magassággal a hőmérséklet csökken (átlagosan 6.4 fok/ km), másodsorban ezek a helyek nagyon száraz, sivatagi vidékek, az erőteljes párolgás döntő szerepet játszodva létrejöttükben. Ezutóbbi következménye, hogy gyakran sós mocsarak, a hajdani tavak maradványai találhatók a mélypontokon. Badwater a Halál Völgyében (-86 m), a Holt-tenger déli fele (-400 m körül), Aydingkol a Turfáni-mélyföldön (-154 m) és az Assal-tó (-155 m) negatív topográfiájuk mellett még két közös jellemzővel bírnak: sós mocsarak és extrém nyári hőség.
Dallol az etiópiai Danakilban a Föld legmagasabb évi középhőmérsékletű településeként van számontartva, itt az 1960-1966 közti rövid mérési periódus szerint 34.6 Celsius fok volt az átlag. Június a legforróbb hónap, amikor 46 fok feletti a tipikus napi maximum, a meteorológiai körökben jól ismert többi „nehézsúlyúhoz”, mint a Halál völgye, a Kuwait-Irak-Iráni határvidék a Perzsa-öböl közelében (július-augusztus) vagy a pakisztáni Sibi-Jacobabad síkság (május-június) hasonlóan. Ennek ellenére, miközben az előbb említettek mind eljutottak 52-54 fokig, egyetlen 50 fok feletti mérés sem történt Dallolban, 48.9 lévén a legmagasabb itt rögzített érték. Konkrétan egy 3 fok alatti, mondhatni természetellenesen kis ingással van dolgunk, ami a megszokott és az extrém hőmérsékletek viszonyát illeti, mégha csak 6-7 évről is van szó. A hőség „otthon van” errefele, soha sem jön máshonnan, mint a legtöbb esetben (pl szaharai eredetű Európában), ez lehet a meglepő állandóság fő oka.
Ha korábban a Danakil belsőbb részét részesítettem előnyben (Afdera tó vidéke), hogy teljesen kizárjam a tenger mérséklő hatását, mostanra már biztos voltam benne, hogy az Assal-tó nincs „túl közel” a parthoz, mivel nyáron a szél a szárazföld felől fúj (khamszin), kiszárítva és felhevítve mindent ami az útjába kerül. A két régió klímája közt különbség csak a hűvösebb periódusban van, mikor a szél keletről, avagy az Indiai-óceán felől érkezik. A bensőbb területek ilyenkor kevésbé érintettek, ergo ott melegebb van. Az Assal-tó déli partja alig 10 km-re van a Ghoubbet-el-Kharab öböltől, amely egy vulkáni gyűrűvel szinte teljesen körülzárt tengerrész az Ádeni-öböl legvégében. Valójában főszereplő sóstavunk vize is innen származik a kőzetrepedéseken keresztül, a folyamatos utánpótlás viszont nem tudja ellensúlyozni a sokkal erősebb párolgási faktort, ami a tavat 155 méterrel alacsonyabb szintre kényszerítette.
Az általános behatárolás megtörtént, nézzük most a kisléptékű részleteket. Nagyvonalakban a tótól, de a sós lapálytól is bizonyos távolságra szeretném a mérő-felszerelést kihelyezni, ahol a felszín az előbbiekhez viszonyítva jobban fel tud hevülni (homok vagy apró törmelék). Emellett megpróbálok beazonosítani némi topográfiai előnyt is, anélkül, hogy túl sok magasságot veszítenék (mínuszban, ezúttal). Miután alaposan átfésültem mindent a GoogleEarth-en, megtaláltam a legalkalmasabb helyet egy szurdok kijárata közelében, alig párszáz méterre a sómező szélétől. A kiszáradt folyómeder (az arab világban „wadi” vagy „oued”) neve Kadda Galeita. A kis területre jutó nagy fragmentáció miatt magasságok viszonylatában nem pontosak a műholdas adatok errefele, így a következtetésem, hogy ez a hely célomnak megfelelő lesz részben vizuális volt. Az alap „kanyon effektus” mellett (a sugárzás egy részét visszaverik a sziklafalak), a szoros konkáv hajlata épp észak-nyugat fele néz, ahonnan az erős nap verni fogja az oldalt a kora-délutáni órákban. Habár az északi féltekén vagyunk, mivel a trópusokon belüli térségről van szó, ebben a periódusban a nap a zenittől kissé északra halad át, épp június 21-én lévén a maximális ezirányú kihajlás.
Dzsibutiban a meteorológiai tevékenység korlátozott. Ha értesüléseim igaz forrásból származnak, úgy tűnik, hogy a főváros repterét leszámítva nincs is több állomásuk, tehát minden más ezzel tangens info csupán hipotetikus megközelítéseken alapszik (regionális előrejelzések és klímadiagramok egyaránt). A város eddigi legmagasabb hőmérséklete 46 Celsius fok, amit júniusban és júliusban is rögzítettek, szintén csupán néhány fokkal a nyári hónapok átlagmaximumai (40-42 C) fölött, ami az alacsony szélességi fokok jellegzetessége.
Jelenleg ipari léptékű sókitermelés folyik az Assal-tónál, emígy az utóbbi években már burkolt úton is meg lehet közelíteni. Ennek ellenére, mivel nincs tömegközlekedési lehetőség a tadzsurai főúttól és a túristák zöme leginkább csak drága dzsipes kirándulások keretén belül (esetleg taxival, az is drága) jut el ide, a vidék meglehetősen elszigetelt maradt.
*A Kineret-tó (-212 m), melyet gyakran földünk második legalacsonyabb medencéjeként emlegetnek valójában a nagyobb Holt-tenger depressziójának tartozéka. A Jordán folyó összeköti őket, így nem tekinthető különálló medencének. A második legalacsonyabban fekvő tó címet viszont nem vitathatjuk el tőle.
A kutatás rövid összegzése
Június 18-án késő este landoltunk Dzsibutiban, s két nap pihenés, valamint a város fülledt melegében történő aklimatizálódást követően, 21-én kora reggel elindultunk magánsofőrömmel az Assal-tó fele, mely kb 110 km-re nyugatra fekszik a várostól.
Miután elhagytuk az Etiópiába tartó kamionok által zsúfolt főutat, a tadzsurai ágon haladtunk tovább a Ghoubbet öblöt megkerülve, majd letértünk balra és nem sokkal 8 óra után elértük az aszfaltút végét a sóstó déli partja közelében. Innen kezdődött a gyaloglás a sós lapályon a szurdokban található célpontom fele.
Már itt kimondottan meleg volt és tikkasztóvá vált mire megérkeztem a vádi medrében található helyszínre 10 óra után. Csak néhány felhő volt az égen, de a nyáron aktív, forró és száraz khamszin szél okozta jellegzetes „száraz köd” jelen volt. Ennek ellenére, eddig a vártnál jóval kevesebb volt a légmozgás.
A hullámpapír-szerű alufólia által szigetelt adatrögzítőt (a műszer kijelzőjét dél fele állítottam), valamint a Barani-féle árnyékolót, ami alá ennek szenzorát helyeztem, hamarosan felszereltem a háromlábú állványra, melyet az itt bőségben lévő kövekkel is stabilizáltam.
A pontos koordináták: 11.686346 N, 42.341225 E, a magasság kb -130 méter. A szenzor távolsága a talajtól 160-170 cm. Délelőtt 10 óra 43 perckor a mini meteoállomás működésbe lépett. Első adat: 42.4 Celsius fok.
Az árnyékban megbújva vártam itt egész késő délutánig, időközönként rápillantva a kijelzőre. Egy kis szerencsével sikerült kifognom a legmagasabb rögzített adatot élőben: 47.4 Celsius fok 4 óra tájt, valamint 73.9 fokot mértem a homokfelszínen 1 óra körül. Az ég részlegesen borult volt a legforróbb napszakban, de az észak-nyugat felől érkező felhők soha sem tudták elfedni a napot.
Egy a táboromat estefelé szétkapó homokvihar után az éjszakát (terv szerint) a szabadban töltöttem, visszagyalogolva reggelig az aszfaltúthoz, ahol a sofőröm felvett. Az este és az éjszaka rendkívül forró volt, ez a jelenség még a nappali extrém kánikulát is felülmúlta különlegesség tekintetében.
Semmit nem tudtam aludni (de még pihenni sem) egészen hajnalig, mivel a hőmérséklet soha nem esett az emberi testhőmérséklet alá és a szél csak fokozta a hevülési érzetet. Időközben befelhősödött. Ezen az éjszakán az éjjeli minimum 39.4 (!) fok volt a szurdokban.
A következő éjszakákon a városban aludtam, időközben két külön túrát hajtottam végre a Ghoubbet-el-Kharab öböl környékén, helyi járatokat véve igénybe. Az első kirándulás helyszíne az öböl nyugati felében lévő vulkanikus övezet lávamezeje volt, a másodiké meg a dél-keleten található magasabb fennsík. Az óceán közelsége miatt a fővárosban sokkal magasabb a légnedvesség, emiatt a hőérzet is ugyanazon a fokon. Amíg itt folyamatosan le vagy izzadva, addig az Assal-tónál célirányosan mumifikál a khamszin. „Aszaló tó”? Így már értem.
Utolsó nap, 26-án késő délután tértem vissza, hogy lebontsam a mini állomást (újra porral telt a légkör). Örömömre helyén találtam a háromlábút, a felszerelés érintetlen, a logger működik. A kutatás sikeres volt, minden adat rögzítődött a memóriában. Az első nap 47.4-es maximumát nem haladta meg utólag, de 23-án jól megközelítette 47.2 fokkal. A legalacsonyabb napi csúcsérték 44.3 volt 22-én, míg a hat napos intervallum minimuma 33.3 Celsius fok 25-én reggel.
Az Assal-tónál töltött időm folyamán nem láttam vadállatokat, leszámítva a képen látható négy tevét és egy éleshangú madárfajtát (ezt csak hallottam) a szorosban. A növényzet teljesen hiányzik a sós lapályon és a homokos-köves terepen is nagyon szegényes. Itt nincsenek akáciák sem, csak kis izolált, pamacsszerű fűcsomók. Az aszfaltút végében néhány ifjú afar tartózkodik, akik kősót és másféle ásványokat árulnak szuvenirként, s van némi aktivitás egy kínai sókitermelőnél. Túristákkal nem találkoztam, mivel holtidény van a hőség miatt.
A terepen használt műszerek
-Egy LogTag UTRED30-16 adatrögzítő, -40, +99 Celsius fokos mérési intervallummal, +-0.5 fokos pontossággal és 0.1 fokos felbontással
-Egy Greisinger GMH 2710-T digitális precíziós hőmérő, -199.9, +200 Celsius fokos mérési intervallummal, +-0.1 fokos pontossággal és 0.1 fokos felbontással
-Egy műszertartó szerepet szolgáló fényképezőgép állvány
-Egy spirális árnyékoló a Barani Design Technologies-tól: https://www.baranidesign.com/
Folytatjuk…
